A munkavállaló az úr (?)

hrbonbon

Az élet minden területén fontos dolog az egyensúly, a balansz. Persze mindig vannak eltolódások, és olyan is előfordul, hogy borul az egész rendszer, de ilyenkor is mindig egy másik egyensúlyi elrendeződés alakul ki, tehát a balansz nem szűnik meg. Csak átalakul

Ideális esetben egyensúlyi rendszer áll fenn a munkaadó-munkavállaló viszonyában is. Úgy tűnik azonban, hogy az ideális ebben az esetben nem következik be, hanem folyamatos hullámzás, egyensúly-eltolódás figyelhető meg.

Korábban a munkaadónál voltak az aduk: volt elegendő képzett és motivált dolgozó, egy álláshirdetésre versengve jelentkeztek a jobbnál-jobb pályázók (persze ezt már pozíciója válogatja). Egy ilyen helyzetben nem igazán került szóba, hogy hogyan tegyünk jót a munkavállalóval, kis túlzással örüljön, hogy dolgozhat.

Ez inkább azt jelenti, hogy a munkaadó válogathatott a jobbnál jobb képességű jelöltekből.

Az utóbbi pár évben nagyot fordult a világ ebben (is). A csapból is a munkaerőhiány folyik, a toborzás és a fejvadászat szinte soha nem látott nehézségekkel küzd, mert egyre nehezebb megtalálni az elvárásoknak megfelelő jelöltet. A hegy megy Mohammedhez: úgy általában sokat kell harcolni a dolgozókért, az igazán kiemelkedő szakemberek megszerzésével és megtartásával pedig egyenesen vért izzadnak a cégek.

Az osztrák Personal Manager HR-szaklap (2017.február) nemrég közölt egy cikket, amely egy kommunikációs ügynökség példáján keresztül mutatta be, hogy mi mindent nyújt egy cég az alkalmazottainak az „alap” juttatásokon kívül. Dolgozhatnak otthonról is, rendszeresen felmérik elégedettségüket, díjazzák a jó teljesítményt, közös ünnepségeket tartanak, stb. Egyszóval minden módon próbálják elérni, hogy a dolgozó jól érezze magát, mert akkor (talán) nem fog elmenni.

Ezek a pluszok lassan természetessé válnak, ahogy sok gyárnál prémium jár, ha a dolgozó a hónap minden munkanapján megjelent a munkahelyén. Korábban ez alapkövetelmény volt, mostanra díjazandó magatartássá avanzsált.

Itt tehát egy újabb egyensúly-eltolódást láthatunk: most a munkavállalók vannak jobb helyzetben, és a munkáltatóknak kell innovatív motiváló eszközöket kitalálni és bevezetni annak érdekében, hogy valaki odamenjen dolgozni és hosszú távon meg lehessen tartani.

Ezek alapján sem biztos, hogy munkavállalóként mindig én szabhatom meg a feltételeket. Néha „engednünk” kell a cégeknek: ahol lehetséges, rugalmasnak kell lenni. Ezenkívül fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a jelöltek ma már csak a cég nevéért és imidzséért nem váltanak. Egy mai munkavállaló, főleg a fiatalabb, nem esik hasra attól, hogy egy híres és nagy cég logója lehet a névjegykártyáján, emellett neki tudnia kell, hogy mi az értelme a munkájának, milyen karrier várhat rá, és még számtalan más tényező is befolyásolja a döntésében. A jelöltet meg kell győzni, hogy neki, személyesen ez a munkakör miért jó, ez pedig a vele találkozó HR-szakember és az adott szakmai vezető dolga.

Cserébe a munkavállalóknak is meg kell érteniük, hogy attól, hogy most könnyebben találnak munkát, nem feltétlenül ők lettek egy csapásra jobbak, így nem jogos az az elvárásuk, hogy a cég a tenyerén hordozza őket. Igen, legyenek asszertívak, érjék el maguknak a fizetésemelést, a más juttatást, a rugalmasságot, de ne felejtsék el, hogy egy kölcsönös rendszerben helyezkednek el. Nekik is adniuk kell, hogy kapjanak.

Mindkét félnek engednie kell tehát, és el kell hagynia korábbi rossz beidegződéseit, attitűdjét. Ez egyébként közös érdekük, nem érdemes tehát ellenfélként tekinteni egymásra. Az egyensúly kényes állapot, meg kell érte dolgozni.

Juhász Péter, Researcher

Ha tetszett a cikk, lájkolja Facebook oldalunkat, vagy kövessen minket a LinkedIn-en! 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.